Apám földje.
Apám egyértelműen, megkérdőjelezhetetlenül és nagyon
módszeresen magyarnak nevelt. De,
egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor szidta, vagy lekicsinyelte volna a
(cseh)szlovákokat mint nemzetet. Mindig
valamiért harcolt és sohasem valami vagy valakik ellen. A 60-as évek elején képes volt 10 óra hosszat ülni
az anyakönyvi hivatalban, mert tudta, hogy a törvény lehetővé teszi a magyar
utónevek felvételét. Végül a hivatalnok
megunta és nekünk a testvéreimmel, magyar helyesírással írták be a keresztnevünket.
Emlékszem, apámnál mennyivel vagányabbnak tűnt az ismerős
bácsi, aki, ha megivott 1-2 pohárkával, azonnal a magyar himnuszt húzatta, és
buta tótozott, hogy csak úgy zengett. Nemrégiben
találkoztam az unokájával, aki a fülem hallatára tagadta le, hogy voltak magyar
ősei. Mégiscsak apu volt a nagyobb vagány.
Hazám Abszurdisztán.
Állok a pálya szélén és szurkolok. A barátom van elől. Jön a (magyarországi) edzője,
és elkezd ordibálni, hogy azonnal lassítson és várja be a többieket, mert ezen
a versenyen egy valódi magyarnak kell nyernie.
Kevés valódibb magyart ismerek, mint a barátomat. Az edzőt megértem, de
nagyon fáj.
Elgondolkozok, kinek szurkolnék, és mit éreznék, ha a
magyarnak nevelt, a magyar állam által támogatott fiam, szlovák válogatott
focista lenne, és gólt lőne a magyaroknak? Mit éreznének a magyarországi
szurkolók, mit a szlovákiai magyarok és mit a szlovákok?
Haza a magasban.
Olyan szépnek senki sem álmodja Magyarországot, mint mi,
akik kívül rekedtünk. Csak úgy tudunk megmaradni, hogy egy tökéletes Magyarországot
képzelünk magunknak. Varázslatos, gyönyörű országot, csodálatos emberekkel. Ezért
fáj rettenetesen, ha szembesülünk a valósággal. Ezért mennek sokan közülünk
inkább Prágába meg Londonba dolgozni, mint Budapestre. Nem akarják elveszteni ezt a képzelt
Magyarországot. Az egyetlen dolgot, ami tartja a lelket bennünk.
Anyám nyelve.
Újra és újra fülemben visszhangzanak a gyermekkoromban
oly sokat hallott cseh himnusz első sorai: Kde domov můj,/ kde domov můj? (Hol van honom,/ hol a hazám?). Mai napig keresem a választ.
Nehéz kimondani, de hazátlan
bitang vagyok. Magyarország nem tud, Szlovákia nem akar a házam lenni. Az én hazám a családom és a barátaim. Legotthonosabban
magában az anyám által virtuózan használt és továbbadott, tájszólásokkal sűrűn
megtűzdelt, magyar nyelvben érzem magam. Azután jön a magyar irodalom és
művészet. Viszont, nem félek megkedvelni a szlovák, cseh, lengyel kultúrát sem,
mert annyira jó volna egész közép-kelet Európában otthon érezni magam.
Magyarként.